Az általam eddig használt alkalmazások két csoportra oszthatóak. Az egyik a többé-kevésbé fejlődő programok csoportja, amiket időnként bugfixálnak és adott esetben új funkciók is megjelennek bennük. A másik csoport pedig a visszafelé fejlődő programoké. Ez a cikk az utóbbiakról fog szólni.

Eleinte nem sokat foglalkoztam a systemdvel, mint olyannal, sőt. Igazából nem is értettem, mi ez a nagy, hitvitába átcsapó mizéria körülötte. Ám a kíváncsiságtól hajtva utána néztem egy kicsit az egész projektnek, a naponta változó céljainak, a támogatói és ellenzői érveknek, és néhány hét alatt elég markáns véleményem lett a daemonnak csúfolt systemdről. Az alábbiakban tehát egy erősen szubjektív vélemény következik Lennart Poettering legújabb szörnyéről.

Az előző részben elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg az Ubuntunval, hogyan kerültem vele közelebbi kapcsolatba és hogyan kezdődött a Linux tanulási folyamatom. A mai alkalommal azt próbálom majd kifejteni, miért nem tetszik az irány, amerre az Ubuntu tart, mi a problémám vele, és számomra mikor lenne ő az ideális operációs rendszer.

Erősen szubjektív írás következik.

Az Ubuntu nagyon sokáig nagyon sokat jelentett nekem. Igazából most is fontos, csak már egyre kevésbé jelenbeli ez az érzés, már inkább nosztalgikus. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy megnyitotta előttem a Szabad Szoftverek ajtaját, amin azóta sikerült kicsit jobban is bekukucskálnom. Ám mindez nem képes elfedni azt, amilyennek most látom. Úgy érzem, letért egy útról és most másfelé tart. Egy olyan irányba, ahová én nem tudom követni. Mi több, nem is akarom. Sokig kitartottam mellette, de fájó szívvel kezdek leválni róla. Már lassan idejét nem tudom, mióta keresem a méltó utódját. Neki is, és a Gnome 2-nek is. De ez a cikk most nem erről fog szólni. Ezt már megénekeltem korábban az Xfce 4-es és a Xubuntu telepítős cikkemben. Amiről itt szó lesz, az a véleményem az Ubunturól. A múltjáról, a jelenéről, a jövőjéről, a fejlődési irányáról, annak potenciáljáról, a célközönség változásáról és arról, hogy ez számomra már miért nem megfelelő, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy ne a múltja miatt szeressem. Igen, ez az én ideális Ubuntum.

…vagy csak azt mondják, mert valaki hallott valakiről, aki látott már valakit, aki Mate-et használt? Folytatódhatna akár így is kérdésem, amire most a választ keresem.

A Gnome2 első verziója 2002-ben jelent meg. Célja volt egy modern, gyors, átlátható és egyszerű asztali környezet létrehozása.

Avagy az út Ubuntutól a Xubuntuig.

Hosszú-hosszú évek óta hűségesen használtam az Ubuntut. Értsd: nem iskolai, illetve munkagépen csak Ubuntu volt fent. Ám ahogy telt az idő, kezdett eltávolodni egymástól az Ubuntu „fejlődése” és az én igényem. Egy jó ideig küzdöttem: régebb verziójú programokat zároltam, miközben visszaportolt kerneleket használtam stb. Ám a Unity megjelenésével végleg eltört valami. Hiába volt minden erőfeszítésem, már nem éreztem magaménak a rendszert. Nem tetszett az irány, ahová tartott. Na, nem mintha most tetszene.

Gondolom, majdnem mindenki hallott a Dropbox adatvesztési afférjáról. Egy szerencsétlen bug miatt néhány száz felhasználó, akik a selective sync funkciót használták, egyszerűen elvesztették a Dropboxban tárolt adataik egy részét.