Xfce 4 – Egy új kezdet?

Avagy az út Ubuntutól a Xubuntuig.

Hosszú-hosszú évek óta hűségesen használtam az Ubuntut. Értsd: nem iskolai, illetve munkagépen csak Ubuntu volt fent. Ám ahogy telt az idő, kezdett eltávolodni egymástól az Ubuntu „fejlődése” és az én igényem. Egy jó ideig küzdöttem: régebb verziójú programokat zároltam, miközben visszaportolt kerneleket használtam stb. Ám a Unity megjelenésével végleg eltört valami. Hiába volt minden erőfeszítésem, már nem éreztem magaménak a rendszert. Nem tetszett az irány, ahová tartott. Na, nem mintha most tetszene.

Ugyan a Unity a megjelenése óta stabilabb és használhatóbb lett, így kicsit megbékéltem vele, számomra nem ideális. Nem esik kézre, korlátoz és még lassú is.

Nem régen történt, hogy végleg betelt a pohár, már ami a Unity-Ubuntu párost illeti, így elkezdtem alternatívákat keresni. Sorra kerültek fel, majd le a Linux disztribúciók a VirtualBoxról. A kísérletezés végén elkeserítő eredményre jutottam: számomra még mindig az Ubuntu vagy legalábbis az Ubuntu alapú rendszerek az ideálisak, attól függetlenül, hogy mennyire nem szeretem, ahová tartanak. Még ez a legkisebb rossz. Szomorú.

Hogy hogyan jutottam erre az eredményre? Kifejtem:

Hiába volt meg bennem a szándék, hogy meg szeretném ismerni a másik irányt is, az RPM alapú rendszerekkel valahogy nem értem meg magam. Lassúak, körülményesek és idegesítőek. Főleg a „csomagkezelés” miatt. Nekem abszolút nem jönnek be.

Pedig azért néhány megfordult a kezeim között (Fedora, OpenSuse, CentOS, Madriva). Az első kettő éles rendszerként is, tehát még csak az sem lehet, hogy a virtualizálás torzítja az eredményeiket, a képességeiket. Készséggel elhiszem, hogy vannak, akiknek nagyon szimpatikusak ezek a rendszerek, de nekem nemes egyszerűséggel máshogy jár az agyam.

A „kis” RPM-es közjáték után visszakanyarodtam a Debianos vonalra. Magával a Debiannal már néhány évvel ezelőtt is próbálkoztam, de nem sok sikerrel. Gondoltam, adok neki még egy esélyt. Köszönte a lehetőséget, de nem akart élni vele. A futó kalandunk néhány sikertelen telepítés után véget ért. Mivel amúgy sem fűztem hozzá túl sok reményt, nem viselt meg a kudarc, folytattam tovább a disztróvadászatot. A következő áldozatom a Linux Mint volt.

Elsősorban azért esett rá a választás, mert úgy véltem, hogy a MATE visszaadhatja a Gnome2 élményt. Számomra a Gnome2 az ultimate DE. Szerencsétlen utódjáról inkább nem is nyilatkozok. Szánalmas próbálkozás, semmi több.

A kedves olvasó jogosan teszi fel a kérdést, hogy miért nem tettem fel egyszerűen Ubuntura a MATE-et. Az igazság az, hogy megtettem, de nem tetszett az eredmény. Viszont akkor még bíztam benne, hogy pótolhatja a Gnome2-t és megszabadíthat a Unity-től, így adni akartam neki egy „natív” esélyt a bizonyításra.

Első ránézésre nagyon tetszett. Meg is örültem, hogy megtaláltam az új rendszeremet!

Igen ám, de a mindennapos használat során jöttek az apró bosszúságok, amik együtt már nem igazán nevezhetőek kicsinek. Az átnevezésekre gondolok. A konkrét eset, amikor elkezdtem szembesülni vele, hogy miféle berögződéseim vannak, amik a Mint alatt nem használhatóak:

A drága Linux Mint sikeresen csatolt egy megosztott könyvtárat írásvédett módban. Ugyan kicsit furcsállottam a dolgot, de gondoltam, hogy egy Alt-F2, gksu nautilus majd megoldja. Az Alt-F2-ig sikerült is eljutni, ám a gksu-val nem tudott mit kezdeni. Jól van, gondoltam, akkor próbáljuk meg a gksudo-t. Azzal sem jártam több sikerrel. Nosza, akkor telepítsük. Telepítés után vissza a Parancs futtatása ablakba. Ekkor esett le, hogy a MATE-n Cajának hívják… Rendben, ezt meg bírnám szokni, de az, hogy minden eddig ismert és használt programomnak új neve van, nem igazán fért bele a dologba. Tehát hiába sikerült a megjelenését Gnome2-síteni, maradt virtuális, élesben nem került fel.

A következő jelölt, amit csak a „miért ne?” alapon próbáltam ki, a Kubuntu volt. Ha valahogy össze lehetne vegyíteni a Unity egyszerűségét a KDE rengeteg beállítási lehetőségével, talán egy számomra használható DE jönne ki belőle, így viszont maradt egy kis játékos időtöltésnek.

A soros tesztelendő disztribúció a Manjaro Linux volt, ami az Arch Linuxon alapszik. Ugyan a Pacman csomagkezelő nem dobogtatta meg a szívemet, sőt, az Xfce viszont határozottan szimpatikus volt. Bár a Manjaro legfeljebb néhány óráig élt a virtuális gépen, az Xfce felkeltette az érdeklődésemet.

Mikor először találkoztam vele, valamikor a 10.04-es Xubuntu körül, egy szörnyen egyszerű valami volt, ami a legalapvetőbb dolgokra képes volt, de semmi másra nem. Éppen ideális volt a szüleim gyenge kis gépére, valamint a nem éppen egekbe szökő igényeik kielégítésére. Akkor nem hittem volna, hogy négy évvel később magam is szemezgetni fogok vele, de látványos fejlődésen ment keresztül.

Tehát a Manjaro Linuxot letúrva lett hely egy Xubuntu 14.10 Betának. Ő viszont nem volt hajlandó elindulni, de nem adtam fel. A megjelenésig feltettem egy 14.04-et és elkezdtem testre szabni. Egész szép lett, teljesen Gnome2-s. De eddig ugye a MATE-tel is eljutottam. Ugyan itt is teljesen más programok vannak, mint amiket megszoktam Ubuntu alatt, de nem telt sok időmbe a régieket feltenni, a gyáriakat pedig leszedni. Több idő ment el azzal, hogy megmondjam szegény összezavart Xubuntunak, hogy most akkor mik az alapértelmezett programok.

A 14.04 belakása után, de még a 14.10 megjelenése előtt támadt egy olyan ötletem, hogy a meglévő, szintén virtuális Ubuntu 14.04 szerverre teszem fel az Xfce-t a MATE helyett. Kíváncsi voltam, hogy lesz-e eltérés a Xubuntu és az Ubuntu+Xfce között. Azon kívül, hogy „kisebb” problémáim támadtak helyhiány miatt, a rendszer helyrerázása után nem láttam különbséget, ahogy arra számítottam is. És mivel az informatikus lusta ember, úgy döntöttem, hogy Xubuntut teszek majd fel a 14.10-es verzióból is, nem „szenvedek” az Ubuntu szerverrel. :) Így a megjelenés után nekiálltam egy virtuális telepítésnek, hogy majd „éles” tapasztalatokkal próbáljam ki Live-ként az éles telepítés előtt.

Ugyan mikor jött a jelenlegi Ubuntu 12.04 lecserélésének egyre sürgetőbb ötlete, úgy voltam vele, hogy köszönöm, az Ubuntuból ennyi elég volt. Igazából szintet szerettem volna lépni, mivel úgy éreztem, hogy az Ubuntu már nem elég nekem. Jobban testre akarom szabni a rendszert, mélyebben bele akarok látni a működésébe, és amúgy sem tűröm jól, ha megkötik a kezemet, amit pedig az Ubuntu verzióról verzióra egyre jobban csinál. Sajnos. Ám nem találtam lépcsőt, amire a jelenlegi tudásommal fel tudok mászni. A Minttel igazából lehet, hogy nem is az átnevezés volt a bajom, hiszen ezt Xubuntu alatt is megoldottam, hanem az, hogy „hülyének” néz: ad néhány látszat beállítást, de én, a kis user, csak ne akarjak ezt csinálni, ne akarjam átírni/átállítani/testre szabni stb., hanem örüljek, hogy ennyim van. Na ez az a hozzáállás, ami nekem nagyon nem tetszik. Nem mondom, a Mint sokaknak jó rendszer lehet. Olyan embereknek, akik csak használni akarják a gépet és semmi mást nem igényelnek vele kapcsolatban.

Tehát szintet szerettem volna lépni, ám rájöttem, hogy ahhoz még nőnöm kell. A régi bútor Slackware-t telepíteni se sikerült, a Gentoo-t meg sem próbáltam, de nem is érzem magam késznek rá. Nagyon nem. Arról nem is beszélve, hogy elvárom egy rendszertől, hogy testre szabható legyen, de ha beütöm a fejem, hogy nekem egy xy program kell, akkor az most kell, nem fél óra/nap múlva, mire lefordul. Nem értem, miért nincs disztribúció mondjuk az Ubuntu és a Gentoo szintje között. Kezdőnek már nem tartom magam, de profinak még annyira sem. Ott vagyok valahol a kettő között, de nem fél úton: már sejtem, mit akarok, mit várok és kezdek nem átlagos felhasználói dolgokat művelni, de még nagyon hosszú út áll előttem.

Vagyis ott kötöttem ki, hogy nem kötöttem ki sehol. Egyelőre nem tudok szintet lépni, így maradnak az *ubuntu származékok. Ezért is telepítettem végül a Xubuntu 14.10-et, amikor megjelent. A telepítője ugyan ocsmány, de legalább tartalmaz hasznos infót kezdőknek. A Gnome2-sítése még folyamatban, de jelenleg itt tartok és bizakodok.

Update: Most jutott eszembe, hogy a tesztsorozat alkalmával a Sabayon is megfordult a gépemen, de olyan langyos volt, hogyha nem olvasom a nevét, el is felejtem, hogy próbáltam… Ez talán sok mindent elárul a véleményemről.