Az előző részben elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg az Ubuntunval, hogyan kerültem vele közelebbi kapcsolatba és hogyan kezdődött a Linux tanulási folyamatom. A mai alkalommal azt próbálom majd kifejteni, miért nem tetszik az irány, amerre az Ubuntu tart, mi a problémám vele, és számomra mikor lenne ő az ideális operációs rendszer.

Erősen szubjektív írás következik.

Előzmények

Pár szót ejtenék az Ubunturól, mint olyanról, anélkül hogy történelmi mélységekbe mennénk, csak azért, hogy felvázolhassak egy irányt. Ugyanis az Ubuntu véleményem szerint letért arról az útról, amin anno elindult. És nem mindent lehet/tudok/akarok csupán a technológia fejlődésével és az igények változásával indokolni.

Tehát röviden. Az Ubuntu 2004-ben azzal a céllal kezdte meg pályafutását, hogy egy, a hétköznapi emberek számára megfelelő, könnyen használható, stabil és gyakran frissített operációs rendszer legyen. Sikeressége jelzi, hogy valós szükségleteket elégített ki a megalkotása. És ez a mai napig így van. Az a változás, amin az Ubuntu az évek során keresztülment, mind ennek a következménye, vagy inkább oka.

Ugyanis ahhoz, hogy minél több embert elérjen, minél több felhasználónak feleljen meg, változtatni kell rajta. És minél több olyan felhasználót sikerül megszólítania az Ubuntunak, akiknek az egész új, újabb változásokat kell eszközölni, hogy számukra is megfelelő legyen. És az új változások miatt jött felhasználóknak újabb igényeik lesznek. És így tovább.

Az Ubuntu nagy, de nagyobb szeretne lenni, még több felhasználót szeretne, ezért a fejlesztői elvégzik a szerintük ehhez szükséges módosításokat. Ám ezek a változások olykor kétélűek. Itt nyernek vele, ott veszítenek.

Semmi problémám nincs azzal, hogy az Ubuntu minél szélesebb rétegnek akar ideális lenni. Engem az zavar, hogy közben mintha az nem érdekelne senkit, hogy nem csak Windowsról térnek át felhasználók, meg nem csak kezdő linuxosok vannak, akiket szinte meg kell védeni az Ubuntu Linux voltától, hanem olyanok is, akik értik és (ki)használják azt, azaz leginkább csak használnák. Olyanok, akik nem szeretik, ha a rendszer gúzsba köti őket, csupán azért, mert olyanok is használják a rendszert, akik még nem értenek vagy nem is akarnak érteni hozzá.

Hú, ezzel már hirtelen sikerült is túllépni az előzményeken, és belecsapni a közepébe. De mielőtt folytatnám, kitérnék még egy kicsit arra, hogy régen milyennek láttam.

Miért szerettem?

Ahogy az előző részben említettem, én is Windowsról váltottam. Akkor, fiatal fejjel, windowsosként nyilván teljesen más elvárásaim voltak az Ubuntuval szemben, mint most. Lehet, hogy azok, akik mostanában térnek át, ugyanazt érzik a mostani Ubuntuval kapcsolatban, mint én akkor a régiek használatakor. Ennek ellenére számomra már nem megfelelő az Ubuntu. Tudom, hogy nagyon sokaknak az, de nekem már más elvárásaim vannak, teljesen más követelményeket támasztok egy operációs rendszer felé, mint évekkel ezelőtt.

Mikor váltottam, nyilván nem értettem a Linuxhoz, de nem is képzeltem, hogy értek. Viszont nyitott voltam, figyeltem, tanultam, próbálkoztam, elrontottam és ebből is tanultam. Lassú folyamat volt, mire otthonosan éreztem magam az Ubuntuban. Talán annyi előnyöm volt a legtöbb áttérővel szemben, hogy nem voltak windowsos berögződéseim. Ennek annyi az oka, hogy semmi különösre nem használtam. Böngésztem (Firefoxszal), rajzolgattam, tanultam, a bugyutácska beépített játékokat használtam, ha éppen úgy volt. Leginkább csak „piszkáltam” a Windowst. A lehetőségeit lestem. Azt, hogy testre lehessen szabni, hogy bele lehessen nyúlni. Mindezeknek ott ugye nem túl nagy a potenciálja. Téma, háttérkép, néhány szoftver eltávolítása és újak kipróbálása. Akkoriban, a tízes éveim közepén ennyiben ki is merültek az erőfeszítéseim.

Tehát semmi extrát nem vártam az Ubuntutól. Minden, amire akkor szükségem volt alaptelepítésben a rendszer része volt. Nem kellett innen-onnan letöltögetni a programokat. Ez nagyon tetszett, hamar megszoktam. És ezen a lakjuk be a rendszert dolgon (értsd: téma, háttér, asztal és panel testre szabása) egy jó darabig nem is voltak más igényeim. Csak ismerkedtem, próbálkoztam, feszegettem és tágítottam a saját határaimat. Tanultam. Elégedett voltam az Ubuntuval, mivel mindent megadott, amire szükségem volt. Nem állítom, hogy a kezdeti nehézségek és a néha előforduló hibák nem akasztottak meg és ki egy kissé, de ez is a tanulási folyamat része.

Ez a nem kell semmi, csak működjön, és használni tudjam dolog a gimnázium első feléig jó is volt. Ám akkortájt mélyebbre is szerettem volna ásni. Olyan dolgokat csinálni, megváltoztatni, amiket laikus linuxos felhasználóként nem. De akkor már kezdő voltam! Nyomoztam, kerestem a megoldásokat. És addig próbálkoztam, amíg sikerült megcsinálni, amit akartam. Legyen az, így visszatekintve, bármilyen lökött ötlet is. És ahogy a régi képernyőképeimet nézegetem, feldereng, hogy mennyi-mennyi órát töltöttem azzal, hogy telepakoljam mindennel az asztalomat. Világóra, hőmérő, panel alkalmazások stb. És a világóra nem ám a panelre került, hanem kis Tuxos órák sokasága képében szépen kipakoltam az asztalra widgetként. Óh, drága Gnome 2!

Az asztal telepakolásáról idővel leszoktam, sőt, és már nem elégít ki, ha átállítom a rendszertémát. Ha valami nem tetszik és nincs értelmes mód változtatni rajta, belenyúlok. Azaz belenyúlnék. Az Ubuntu ugyanis szépen szisztematikusan ritkítja a beállítási lehetőségeket (Pl. Rendszerbeállítások ablak evolúció, GTK konfig fájlok kuszasága). Irreálisan sokat kell küzdeni olyan dolgok elérésért, amikért azelőtt nem.

Az előbb pedig kimondtam a kulcsszavakat: erőfeszítés és küzdés.

Kezdetben az Ubuntu, mint minden új dolog, tanulóidőt és kitartást kívánt. Ez tény. És nincs is vele semmi gond. A problémát ott érzem, hogy az, amit pár kiadással ezelőtt még minden bűvészkedés nélkül meg lehetett csinálni, mondjuk a már említett Rendszerbeállításoknál, már lehet, hogy két Ubuntu verzióval később szó szerint küzdelmet fog igényeli. Küzdelmet a rendszerrel, amit egykor szerettem. És minél több erőfeszítést kíván, szerintem indokolatlanul, annál jobban múlik el a szeretetem, és veszi át a helyét valami teljesen más. Ismétlem, nem azzal van problémám, hogy küzdeni kell, kikísérletezni a megfelelőt, hanem azzal, ha olyan lehetőségek tűnnek el fejlesztés címszóval, amik előtte igenis léteztek.

Miért szeretem most?

Annak ellenére, hogy már nem úgy szeretem, mint régen, még mindig szeretem valami furcsa módon. Szeretem benne, hogy

• könnyen telepíthető,
• a legtöbb, átlag felhasználók számára szükséges program és funkció az alaptelepítés után rendelkezésre áll,
• további csomagok is könnyen telepíthetőek,
• egyszerűen használható, kezdő felhasználóknak is,
• elérhető magyar nyelven (rokonok támogatása szempontjából kimondott előny),
• viszonylag jól dokumentált,
• többnyire stabil, nem igényel rendszeres kipofozást,
• ingyenes,
• szabad szoftver és
• nem mellesleg Linux :)

Az Ubuntu az egyik legnépszerűbb disztó, aminek minden előnyét kihasználom. Nem véletlen, hogy nem bírok elszakadni tőle, és a Xubuntunál messzebb nem jutottam. Szeretem a csomagkezelését, a PPA-kat, a támogatottságát. És örülök, hogy mindezen jellemzőit Xubuntu alatt is élvezhetem.

De akkor végül is mi a bajom az Ubuntuval? Gondolom, a fejezet olvasása közben már felmerült benned ez a kérdés. Pár sorral lejjebb választ adok rá.

Mi az oka, hogy már nem szeretem?

Tény, hogy az évek alatt megváltoztam. Ahogy tanultam, megváltoztak az igényeim, és ahogy ezeket próbáltam kielégíteni, szembesülni kezdtem az Ubuntu korlátaival. Elképzelhető, hogy számos dolog nem a mostani kiadások során változott meg, egész egyszerűen korábban nem érdekelt, így nem tűnt fel, milyen. De mostanában egyre gyakrabban éreztem, hogy falakba ütközöm, hogy meg van kötve a kezem, hogy a rendszer nem a barátom többé.

Talán annyira elmérgesedett volna ez a nem szeretem az Ubuntut dolog, hogy túlreagáltam olyan dolgokat, amiket előtte zokszó nélkül tudomásul vettem? Vagy esetleg a beletörődésnek szakadt vége, és ebből fakad a nem szeretem érzés? Nem igazán tudom.

Ami biztos, hogy valahol eltört valami. Nem tudom, hol, nem tudom, mikor, csak érzem. Érzem, hogy már nem érzem. Nem érzem, hogy az Ubuntu a gépem szerves része, hogy a barátom lenne, aki segít megoldani a problémákat. Inkább azt érzem, hogy problémákat teremt. Elsősorban megbízhatósági problémákat. Azt pedig nem viselem jól, mikor az Apport összeomlást jelenteni akaró Apport összeomlik, majd még egy csinos üzenetet is kapok, hogy amúgy nem tudom feltölteni a hibajelentést, mert az általam használt Ubuntu verzió már stabil, így a feltöltés alapértelmezetten nincs engedélyezve. Stabil, mi?

Beállítási lehetőségek redukálása

Ubuntu 10.04:

Ubuntu 15.04:

Támogatom, hogy a disztribúció-készítők figyeljenek a kezdőkre, a Windowsról áttérőkre. Azt is megértem, hogy a rendszert viszonylag nagy arányban használó laikusok és kezdők miatt, akik csak használni akarják a számítógépüket, változásokra van szükség itt, ott és amott. Mindent megértek, kivéve azt, hogy ez miért jár rendszercsorbítással. Nyilván nem kell mindenkinek az arcába tolni mondjuk a, hasamra ütök, swappiness beállításának lehetőségét, de azért nem kellene funkciókat eltávolítani az Ubuntuból, csupán azért, mert használja olyan is, aki nem ért hozzá.

Az Ubuntu egyre átlagfelhasználó-centrikusabb. Az ő igényeikre próbál választ adni. Egyszerű, gyors, könnyen kezelhető választ. Egy olyan operációs rendszert, ami nem zavarja össze az alkalmai számítógép-használót sem, aki ha az Ubuntu elé ül, intuitívan tudja használni. Ahol nem lehet eltévedni az asztalon, a menüben, az indítóban. Ez egy nemes szándék. Ám ennek oltárán, véleményem szerint, túl sok mindent áldoznak fel a fejlesztők.

Hogy messzebbre ne menjünk, ott a már többször említett Rendszerbeállítások ablak. Ubuntu verzióról verzióra csökkennek a képességei. Miért? Hogy ne lehessen eltévedni benne, hogy az átlagos felhasználó, a kezdő linuxos ne essen kétségbe a lehetőségek láttán. Tapasztalatom szerint a felhasználók előszeretettel állítanak át dolgokat, amiket nem értenek. Csak úgy rákattint a beállításra, és elvan a csúszkákkal, az értékekkel, holott közben dunsztja nincs, mit csinál, se arról, hogy miért. Ilyen téren érthető, hogy a neccesebb beállításokat az Ubuntu fejlesztők jobbnak látták eltávolítani. De hová tették onnan? Hát, általában sehová.

Kérdem én, miért nem lehet mondjuk két füle a Rendszerbeállításoknak? Egy általános és egy haladó? Az utóbbi mondjuk rendszergazda jelszóval védve. Vagy akár egy külön program a haladóbb beállításoknak, szintén rendszergazda jogokkal? Amikor segíteni akarunk a felhasználóknak, nem az a jó válasz, hogy megszüntetünk valamit, aminek létjogosultsága van, hanem átgondoljuk, milyen lehetőségek vannak, milyen más módokon lehet megoldani, hogy a kezdő ne tévedjen oda, de aki keresi, mégis elérje.

Vagy sokat kérek?

Unity

A Unity a születése pillanatától megosztja az Ubuntu felhasználókat, és nem csak őket. Mikor a Gnome Projekt dobta a Gnome 2-t, az Ubuntu csapat előrukkolt a Unity-vel, ami nagyjából annyiban egyezik a Gnome 2-vel, hogy mindkettő asztali környezet.

A Unity egy teljesen más felfogás mentén készült. Igyekezett figyelembe venni, hogy eltérő méretű kijelzőket használunk, és azt, hogy ezek már leginkább szélesvásznúak. Így, roppant találékonyan, függőlegesen helyezték el az indítót, hogy a két vízszintes paneltől megszabaduljanak, és így több hely legyen az asztalon. Teljesen logikus és korrekt ötlet, mivel a kijelző bal (és jobb) oldalán több „fölösleges” hely van efféléknek, mint alul és felül. Ezen kívül az ablakok fejléce és a menüsoruk is egyesítve lett, így is vízszintes helyet szabadítva föl.

Az elgondolás jó, a kivitelezés is rengeteget javult a Unity újabb kiadásaiban (stabilitás és használhatóság szempontjából), ám mégsem az igazi. A Unity már olyan céllal készült, hogy ne csak asztali gépre, hanem érintőkijelzős eszközökre is alkalmas legyen. Véleményem szerint nem célszerű egyetlen asztali környezetet ráhúzni annyira eltérő eszközökre, mint mondjuk egy 18”-os LCD monitor és egy 4”-os okostelefon. A Unity mobil eszközökre megfelelő lehet, de nem egy számítógépre, amin produktív lenne az ember.

Ugyanis szerintem a Unity nemes egyszerűséggel alkalmatlan a munkára. Egy programból legfeljebb négy (vagy három?) ablakot jelez az indító, csoportosítva. Nehezen átláthatóak az ablakok, a futó programok. Az ablakváltás sem épp ideális. Lehet, bennem van a hiba, de én egy adott program ablakai közül csak nagy nehezen szoktam megtalálni, amire éppen szükségem volt. Nem értettem soha, milyen elv szerint rendezi sorba az ablakokat.

A Gnome 2-ben potenciál volt. A Unity nem azért nem tetszik, mert új volt és meg kellett szokni. Hanem azért, mert eleinte lassú volt és bugos, nem állt kézre, nem láttam át, nem tudok vele rendesen dolgozni. Már megszoktam. Ha muszáj, elvagyok vele, de nem érzem kényelmesnek. Örültem volna, ha az Ubuntu nem egy modern, minden az egyben asztali környezetet csinált volna, hanem maradt volna benne valami a Gnome 2 praktikusságából is.

Nem tetszik, nem nyafogok, váltottam. Az Xfce tudja, amire szükségem van, és semmi többet. Nem kell, hogy kacsalábon forogjon, hogy villogjon, animáljon nyakra-főre, hogy optimális legyen érintőkijelzőre. Nekem csak az kell, hogy átlássam, stabil és gyors legyen. A Unity nem ilyen. Ennyi.

Gnome 3-asodás

Hú, nehéz dolog ez. Könnyű lenne azt mondani, hogy az egésszel a baj, hogy van Gnome 3. Az a kisebbik baj. Nem jó semmire, elkerülöm messzire és rendes asztali környezet használok. Akinek meg elég, az használja egészséggel.

A kutya nem itt van elásva, hanem ott, hogy a Gnome Projekt keretében fejlesztett alkalmazások nyilván a saját „asztali környezetükhöz”, a Gnome 3-hoz vannak igazítva kinézetileg. Ami egy ronda, lecsupaszított és menüsor nélküli ablakot jelent. Nézzük csak meg bátran, mi lett mondjuk a Nautilussal, többek között.

Ez egy Ubuntu 15.04:

És mindez az ocsmány használhatatlanság hidegen hagyna, ha nem szivárogna be mindenhová. Ott van Unity-n ugyanúgy, mint Xfce-n. Minden, ami Gnome Projekt termék, az ilyen ronda vagy ilyen lesz hamarosan. Erről nem kimondottan az Ubuntu tehet, de igazán kiállhatnának a saját asztali környezetük mellett, és megpatchelhetnék a Gnome-os alkalmazásokat, hogy ne lógjanak ki a sorból és passzoljanak a Unity stílusához.

Bár, az érintőkijelzőre optimalizáltságban egyenlőek. Hm, a gond akkor az igazi, ha a Gnome 3-asodás nem zavarja az Ubuntusokat. De ez engem már nem izgat. Sőt, a Gnome 3-asodás jelensége sem annyira, mivel szinte Gnome-talanítottam a Xubuntumat, és már kezdem megszokni. Erről majd kiadásra kerül egy cikk valamikor.

Saját hosszan támogatott kernel

Egy újabb csodás Ubuntu találmány született, a kiterjesztett támogatású kernel. A Debian 8 és az Ubuntu 14.10 a 3.16-os Linux kernelt tartalmazza. Ahogy az Ubuntu LTS is 14.04.2-től kezdődően. Ám a Linux 3.16 hivatalos támogatása 2014 októberében lejárt. Az Ubuntu felkarolta a kernelt és egészen 2016 áprilisáig karbantartja. Ám mivel a Debian 8 támogatása tovább tart, mint 2016. április, onnantól a Debian kernel csapat fogja gondozni.

Vajon mit tud a 3.16-os kernel, amit a hosszan támogatott 3.14-es elődje nem? Megéri ennyi erőforrást rááldozni egy „saját” hosszan támogatott kernelre, mikor elérhető hivatalos hosszan támogatott kernel is? És ha már támogatja az Ubuntu, miért 2016 áprilisáig, mikor a 14.04 LTS 2019-ig támogatott? Mi lesz 2016 áprilisában? Számomra rejtély és agyrém egyszerre az egész.

Systemd

Azt, hogy mi a problémám a Systemd-vel, talán egy másik cikkben éneklem meg, ha nem nyeli el a cenzúra. :) Az Ubuntu és a Systemd kapcsán egy, azaz két apró kérdés merült fel bennem.
Az Ubuntu 2006-ban elkezdte fejleszteni a saját rendszerindítóját, az Upstartot, hogy leváltsa a SysVinitet. Igen ám, de a nemrég megjelent 15.04-től kezdődően dobta a saját fejlesztésű init rendszerét és lecserélte a Systemd-re. Számomra ez több magyarázatot kívánt volna, mint az, hogy a „Debian is váltott, akkor mi is váltunk”…
Az indok ugyanis az volt, hogy könnyebb úgy karbantartani az Ubuntut, hogy ugyanazt az init rendszer használja, mint az anyukája, a Debian. Igen ám, de 2006-tól az Ubuntu ugye a saját Upstartját használt, a Debian meg a Jessie-ig a SysVinitet. Úgy nem volt nehéz karbantartani, hogy Upstart volt Ubuntu oldalon, Debianéknál meg SysVinit? Vagy hogyan is van ez?

Ideális Ubuntu

Ennyi „panaszkodás” után próbálom összefoglalni, hogy számomra milyen lenne az ideális Ubuntu. Soha nem lesz ilyen. Igazából nem is akarnám, hogy ilyen legyen, mert az valahol már nem az Ubuntu lenne. Keresem a megfelelő asztali környezetet, a megfelelő disztrót. Előbb-utóbb megtalálom. Jelenleg a Xubuntut érzem a számomra ideálisnak, ám lehet, hogy ahogy újabb igényeim támadnak, nem lesz elég a puritán Xfce.

Az én ideális Ubuntumban

• nem lenne alapértelmezett a Systemd,
• asztali verzión nem Unity lenne az asztali környezet,
• nem toldozgatna saját hosszan támogatott kernelt, hanem örülne, hogy kap egyet szinte készen és az így felszabadult erőforrásait másra fordíthatja,
• figyelembe venné a felhasználói visszajelzéseket,
• érdemben foglalkozna a bejelentett hibákkal,
• nem szemcukorkákkal próbálna felhasználókat vonzani, hanem a képességeivel, a stabilitásával, a támogatottságával
• és maradna olyan emberi és emberközeli, amilyennek indult.

Zárásként

Összességében úgy érzem, hogy kinőttem az Ubuntut. Öt szép év, és kettő kevésbé szép után valószínűleg végleg elváltak az útjaink. A gyökerekhez továbbra is kötődőm, de már nem az Ubuntu, hanem a Xubuntu formájában. A múlt heti Xubuntu Core egyenesen felvillanyozott. Azt hiszem és remélem, hogy újabb szép *ubuntu éveknek nézek elébe. Közben persze nyitott vagyok másra is, de jelenleg a dpkg és az Xfce két olyan dolog, amitől nem szívesen válnék meg.