Az Ubuntu nagyon sokáig nagyon sokat jelentett nekem. Igazából most is fontos, csak már egyre kevésbé jelenbeli ez az érzés, már inkább nosztalgikus. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy megnyitotta előttem a Szabad Szoftverek ajtaját, amin azóta sikerült kicsit jobban is bekukucskálnom. Ám mindez nem képes elfedni azt, amilyennek most látom. Úgy érzem, letért egy útról és most másfelé tart. Egy olyan irányba, ahová én nem tudom követni. Mi több, nem is akarom. Sokig kitartottam mellette, de fájó szívvel kezdek leválni róla. Már lassan idejét nem tudom, mióta keresem a méltó utódját. Neki is, és a Gnome 2-nek is. De ez a cikk most nem erről fog szólni. Ezt már megénekeltem korábban az Xfce 4-es és a Xubuntu telepítős cikkemben. Amiről itt szó lesz, az a véleményem az Ubunturól. A múltjáról, a jelenéről, a jövőjéről, a fejlődési irányáról, annak potenciáljáról, a célközönség változásáról és arról, hogy ez számomra már miért nem megfelelő, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy ne a múltja miatt szeressem. Igen, ez az én ideális Ubuntum.

A kezdetek

Igazából nem is tudom, hol, mikor és hogyan kezdődött. Eléggé a dolog közepébe csapás volt a váltás, pedig nem vagyok egy hirtelen, spontán ember. Amit így utólag fel tudok idézni az annyi, hogy 2008 őszén jött egy érzés, egy gondolat. Akkor Windows XP-t használtam. Kezdtem úgy érezni, hogy korlátok közé szorít. Ezt pedig nem szeretem, sőt, már akkor sem szerettem. A környezetemben akkor senki nem volt, akit érdekelt volna az informatika, senkitől nem hallottam a Linuxról. A Windows-zal való elégedetlenség vett rá, hogy alternatívákat keressek. Fiatal voltam még, de tudtam, hogy lennie kell másnak is az Ablakokon kívül. Így kerültem valahogy a Linux közelébe. De fogalmam sincs, mennyi idő telt el a felbuzdulás és a keresgélés között. A lényeg, hogy felcsillant a szemem: Linux, ez valami jó dolognak tűnik, amit érdemes kipróbálni!

Nem igazán tudom megmagyarázni, de egy reggel úgy keltem fel és mentem iskolába, hogyha hazaérek, telepítek egy Linuxot. Ám ennek voltak előzményei. Ugyanis volt egy évfolyamtársam, akinek az apukája rendszergazda volt, és tőle tanult ezt-azt. Azt mondta, szívesen segít, ha rászánom magam. Így is lett. Megbeszéltük, hogy valamelyik nap feljön hozzám, és megcsináljuk.

Ám addig is, amíg eljött a nagy nap, elvégeztem az előkészületeket. Lementettem az adataimat, beszereztem egy CD-t és telepítőt kerestem. És itt kezdődött a nehézség, mert fogalmam sem volt, merre induljak. Kezdetben zavarosnak tűnt a sok disztribúció, asztali környezet és minden egyéb. Egész egyszerűen nagy volt a választék. Így az első magyar találaton felbuzdulva az Ubuntut töltöttem le. Méghozzá a 8.04 alternate verzióját. Kezdőként fogalmam sem volt, mit jelent, mi a különbség a desktop és az alternate között. Az alternate volt felül, így azt töltöttem le. Egyszerű logika. A következő lépés annak kinyomozás volt, hogy hogyan lehet a telepítőt CD-re írni. Előtte soha nem csináltam ilyet. Szerencsémre az ubuntu.hu-n nagyon sok hasznos információt találtam, így sikeresen elkészült életem első Linuxos telepítő CD-je.

A Rólunk oldalon már említettem, hogy dual boot nélküli, teljes váltás volt. Ennek azon egyszerű oka van, hogy nem tudtam róla, hogyan lehetne máshogy csinálni. Ugyan az ubuntu.hu-n akadtak róla infók, de nem foglalkoztam velük komolyabban. Úgy voltam vele, ha telepítéskor úgy alakul, legyen, de az se nagy kár, ha nem. Hát nem úgy alakult. Sőt, úgy jött ki a lépés, hogy az évfolyamtársam nem tudott segíteni. Valahol mindkettőnket megrázott az alternate telepítő, főleg úgy, hogy előtte egyikünk se telepített még. Talán a particionálásnál akadtunk el. Már későre is járt, amúgy se boldogult vele, így elköszönt. Ám én mindenképpen be akartam fejezni! Már csak azért is, mert a telepítés megszakítása opciót választva az közölte, hogy roppant veszélyes, amit tenni készülök, mert nem lesz indítható operációs rendszer a gépen.

Igazából magamat is meglepem, mikor visszagondolok, hogy milyen felkészületlenül ugrottam bele a Linux telepítésbe. Nem tudtam semmiről semmit, csak azt, hogy én akarom. Szerencsém volt, elsülhetett volna sokkal rosszabbul is, és akkor lehet, hogy most nem lennék társszerző egy Linuxos oldalon... Mert lássuk be, ha az ember mindenféle ismeretek nélkül vág neki az „ijesztő” alternate telepítésnek, gépén egy többnyire működő Windows-zal, akkor a nulla induló rendszer a gép használhatatlanságát jelenti.

Fura visszagondolni, hogy láttam akkor az egészet. Csupán egy kaland, izgalom, és semmi veszély. Mit tudtam én, milyen következmények lehetnek, mire kell figyelni particionáláskor, és amúgy is. Amióta tudom, a mai napig izgulok kissé, pedig egy jó párszor azért már csináltam ilyet 2008 óta. De akkor, az az első volt a legfelhőtlenebb, mert halvány lilám sem volt a veszélyekről, így a kis lelkességen kívül nem izgultam. Pedig kellett volna.

Miután magamra maradtam az Ubuntu telepítővel, kezdődtek a tudatlanságból adódó problémák. Azt se tudva, mi az a particionálás, elég necces dolog elvégezni. Talán látta a Windowst és felajánlott opciókat, de nem emlékszem rá. Az maradt meg, hogy először kézi móddal próbálkoztam, ahol is megijedtem a „nem adott meg gyökér partíciót” üzenettől. Így visszaspuriztam egy lépést, és az irányított particionálást (egész lemez felhasználása) választottam. Amivel kikerültem a hiányzó gyökér partíció problémáját, megszabadultam a Windowstól és mindentől rajta, valamint egy későbbi nagy újratelepítésre kárhoztattam magam (a home ugye akkor még nem került külön partícióra). Bár akkor még ezek egyikét sem tudtam, csak örültem, hogy megy tovább a telepítő, majd végül újraindításra buzdít. Ami után elkezdődhetett az ismerkedésem az Ubuntuval és a Szabad Szoftverekkel. De ez már a következő fejezet témája.

Az ismerkedés

Mivel ugye nem sikerült Live CD-t letöltenem, az első Ubuntu telepítésemkor nem tapasztalhattam meg sem magát az akkor még ismeretlen lehetőséget, sem a várva-várt új operációs rendszert. A késői óra ellenére (talán 11 magasságában lehetett) nagyon lelkesen vártam, hogy végre megismerkedjek vele.

Ami visszagondolva nagyon furcsa, hogy nem volt B tervem. Ahogy nem készültem fel a sikertelen telepítésre, arra sem, hogy mi lesz, ha mégsem fog tetszeni vagy nem működik majd az Ubuntu. Az őszinte lelkesedés, a naivitás, az erőteljes váltani akarás vagy ezek kombinációja okozta, nem tudom, már nem is fontos. Az viszont élénken él bennem a mai napig, hogy hozzá nem értésem ellenére bíztam a sikerben, rendületlenül hittem, sőt, éreztem, hogy jónak kell lennie, jó is lesz és szeretni fogom.

Az Ubuntunak már akkor is megvolt az a kedves tulajdonsága, hogy nem teljes magyarítás kerül fel telepítés után. Ugyan felajánlotta a rendszer, hogy elintézi a részleges nyelvi csomag dolgát, már egy, a feledés homályába merült hibaüzenet fogadott. Az biztos, hogy csomagkezeléssel kapcsolatos. Angolul. És az akkor még nagyon nem volt az erősségem. Nosza, nézzünk körül az ubuntu.hu fórumán. Sikerült is rátalálni a megoldásra, ami úgy kezdődött, hogy „írd be a terminálba”. Hm, igen ám, de mi az a terminál és hol találom.

Újabb kutakodás után megtaláltam, merre keressem, mit írjak be, és mégis, mi a terminál. Igen ám, de a parancs sudo-val kezdődött, csak ez így direktben nem volt leírva. Újabb olvasgatás, ezúttal jogosultságokról, felhasználókról, rootról. Mire sikerült megoldani a problémát, rengeteg olyan „járulékos” információt szedtem magamra, amiket talán még az Ubuntu telepítés előtt meg kellett volna szereznem. De sikerült, és ez volt a lényeg.

Ezek után, hogy már teljesen magyarul kommunikált velem az Ubuntu, kicsit önfeledtebben kezdhettem megismerni, felfedezni. Az első időszakban a csomagkezeléssel, a Synaptic-kal, a szoftver próbálgatásokkal próbálkoztam leginkább. Amikor bármi problémám akadt, első körben az ubuntu.hu-ra látogattam, majd felfedeztem az Ubuntu részletes, „beépített” súgóját is.

A következő időszakban számos program került fel és le, mire rájöttem, mire is van szükségem, mi tetszik, mi nem annyira. És a Windows után nagy élvezet volt mindent egy helyről telepíteni. Aztán mikor rádöbbentem, hogy a programok frissítése is így, „központilag” zajlik, teljesen odavoltam. :)

A programokkal való játszadozások során újabb, addig ismeretlen dolgok kerültek terítékre, mint a PPA, a Launchpad és hasonlók. A PPA-kkal és tükrökkel kezdetben kicsit nehezen boldogultam, mert nem egészen értettem őket, ám ezt idővel szerencsére kinőttem. A másik dolog a felbukkanó hibák kezelése. Amikor rákerestem egy adott jelenségre, hibára, megoldandó dologra, a fórumokon mindig első kérdés volt az Ubuntu és a kernel verziója, valamint az asztali környezet.

Sok-sok újabb megismerendő fogalom. Élénken él bennem, mikor egy akkor hatalmasnak tűnő hiba elhárításában a legnagyobb akadályt az asztali környezet kiderítése jelentette. Egy negyed órám legalább elment vele, pedig akkor már vagy egy hónapja voltam Ubuntus. Óh, régi szép idők. :)

Az asztali környezet felkutatásához hasonló érzés volt rájönni, hogy talán nem ártana újratelepíteni az Ubuntut, mert az irányított particionálás anno nem (még) választotta külön a home könyvtárat. Ezért a telepítés, particionálás, swap vonallal foglalkoztam egy ideig, mire rávettem magam a cselekvésre. Addigra már újra előjött belőlem a megfontoltabb énem. Pláne azok után, hogy nagyon szerettem az Ubuntut. Kézre állt, ismerkedtem vele, próbálkoztam, elrontottam 5 perc alatt, helyrehoztam 5 óra alatt, de élveztem. Főleg látni, érezni és rájönni, hogy a rendszer halad, fejlődik, hasonul hozzám, igazodik az igényeimhez, én pedig közben csak tanulok, tanulok és tanulok.

Nagyon hálás vagyok neked, Ubuntu, hogy megnyitottad előttem ezt a csodás világot, ami ugyan nem mindig könnyű és problémamentes, ám akkor is azonosulni lehet vele. Jó érzés tartozni valahová. Ennyi idő után úgy érzem, itt találtam meg a helyem, ahol még akár alkothatok is valamit idővel.

Sajnos a régi kellemes, részben megszépül emlékek fényében az újabb Ubuntu kiadások némiképpen másnak tűnnek számomra, ám erre most nem fogok kitérni, mivel túl hosszúra nyúlna. Majd a folytatásban szóba kerül, milyennek láttam akkor és milyennek látom most az Ubuntut, mit várok és vártam tőle anno, valamint az, hogy mit tartogathat a közös jövőnk.

Tehát mára ennyi volt a nosztalgia. Remélhetőleg a közeljövőben jelentkezek a következő résszel, amiben valóban az ideális Ubunturól fogok elmélkedni. Addig is, olvassatok minket!