Az előző részben elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg az Ubuntunval, hogyan kerültem vele közelebbi kapcsolatba és hogyan kezdődött a Linux tanulási folyamatom. A mai alkalommal azt próbálom majd kifejteni, miért nem tetszik az irány, amerre az Ubuntu tart, mi a problémám vele, és számomra mikor lenne ő az ideális operációs rendszer.

Erősen szubjektív írás következik.

Az Ubuntu nagyon sokáig nagyon sokat jelentett nekem. Igazából most is fontos, csak már egyre kevésbé jelenbeli ez az érzés, már inkább nosztalgikus. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy megnyitotta előttem a Szabad Szoftverek ajtaját, amin azóta sikerült kicsit jobban is bekukucskálnom. Ám mindez nem képes elfedni azt, amilyennek most látom. Úgy érzem, letért egy útról és most másfelé tart. Egy olyan irányba, ahová én nem tudom követni. Mi több, nem is akarom. Sokig kitartottam mellette, de fájó szívvel kezdek leválni róla. Már lassan idejét nem tudom, mióta keresem a méltó utódját. Neki is, és a Gnome 2-nek is. De ez a cikk most nem erről fog szólni. Ezt már megénekeltem korábban az Xfce 4-es és a Xubuntu telepítős cikkemben. Amiről itt szó lesz, az a véleményem az Ubunturól. A múltjáról, a jelenéről, a jövőjéről, a fejlődési irányáról, annak potenciáljáról, a célközönség változásáról és arról, hogy ez számomra már miért nem megfelelő, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy ne a múltja miatt szeressem. Igen, ez az én ideális Ubuntum.

Vége egy újabb fejlesztési időszaknak, így újra itt az idő összegezni az utóbbi időben összegyűlt Vivid Vervet tapasztalatokat.