Az Ubuntu nagyon sokáig nagyon sokat jelentett nekem. Igazából most is fontos, csak már egyre kevésbé jelenbeli ez az érzés, már inkább nosztalgikus. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy megnyitotta előttem a Szabad Szoftverek ajtaját, amin azóta sikerült kicsit jobban is bekukucskálnom. Ám mindez nem képes elfedni azt, amilyennek most látom. Úgy érzem, letért egy útról és most másfelé tart. Egy olyan irányba, ahová én nem tudom követni. Mi több, nem is akarom. Sokig kitartottam mellette, de fájó szívvel kezdek leválni róla. Már lassan idejét nem tudom, mióta keresem a méltó utódját. Neki is, és a Gnome 2-nek is. De ez a cikk most nem erről fog szólni. Ezt már megénekeltem korábban az Xfce 4-es és a Xubuntu telepítős cikkemben. Amiről itt szó lesz, az a véleményem az Ubunturól. A múltjáról, a jelenéről, a jövőjéről, a fejlődési irányáról, annak potenciáljáról, a célközönség változásáról és arról, hogy ez számomra már miért nem megfelelő, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy ne a múltja miatt szeressem. Igen, ez az én ideális Ubuntum.

Vége egy újabb fejlesztési időszaknak, így újra itt az idő összegezni az utóbbi időben összegyűlt Vivid Vervet tapasztalatokat.

Bevallom őszintén, nem hittem, hogy ilyen sokára kerül sor ennek a cikknek a megírására. Jobban mondva a rendszer kipróbálásra. Már idejét se tudom lassan, mikor is ejtettem meg a 12.04 frissítését, ami gyakorlatilag Xubuntu kipróbálásnak indult. Erre áttérés lett belőle, mivel utána nem is hiányzott az Ubuntu 14.04. Meg se fordult a fejemben, hogy ezt indítsam el a Xubuntu 14.10 helyett. Olyannyira, hogy most is csak azért került terítékre, mert elbambultam a GRUB-nál. De ha már erre járok, belakom ezt a rendszert is végre, és megírom a régóta ígért cikket. Tehát a következőkben az Ubuntu 14.04 erősen szubjektív és nem túl hosszú bemutatása következik.