Bevallom őszintén, nem hittem, hogy ilyen sokára kerül sor ennek a cikknek a megírására. Jobban mondva a rendszer kipróbálásra. Már idejét se tudom lassan, mikor is ejtettem meg a 12.04 frissítését, ami gyakorlatilag Xubuntu kipróbálásnak indult. Erre áttérés lett belőle, mivel utána nem is hiányzott az Ubuntu 14.04. Meg se fordult a fejemben, hogy ezt indítsam el a Xubuntu 14.10 helyett. Olyannyira, hogy most is csak azért került terítékre, mert elbambultam a GRUB-nál. De ha már erre járok, belakom ezt a rendszert is végre, és megírom a régóta ígért cikket. Tehát a következőkben az Ubuntu 14.04 erősen szubjektív és nem túl hosszú bemutatása következik.

Előzmények

Az egész úgy indult, hogy utáltam az Ubuntu 12.04-et, és nem mellékesen a gépem is. Ezért mikor végre rászántam magam, hogy újratelepítsem, egyből két rendszert tettem fel. Egy Xubuntu 14.10-et, amiről itt olvashatsz bővebben, valamint egy Ubuntu 14.04-et.

Az egész újratelepítéstől azt vártam, hogy ismerkedek a Xubuntuval, de fallbacknek ott a megszokott Ubuntu, ha nem jönne be. De bejött, nagyon is, ezért az Ubuntu felé se néztem. Most egy kicsit bepótolok ebből, és teszem, amit ilyenkor szokás. Ismerkedek és testre szabom a rendszer. Ami a lényegi különbség, hogy ezt most, a cikk írás közben abban a tudatban teszem, hogy tudom, soha nem fogom használni.

Telepítés és ismerkedés

A telepítés nagyrészt eseménytelenül zajlott, amennyire fel tudom idézni, és az USB3-nak köszönhetően gyorsan is. Ezután a már jól ismert Ubuntu fogadott a szintén jól ismert Unity-vel. Ami még mindig nem tetszik, de legalább már megszoktam.

Első lépésként befejeztem a telepítő által félbehagyott magyar nyelv telepítését. Na nem azért, mert nem tudok angolul, hanem azért, mert a kevert nyelvnél idegesítőbb dolog nem nagyon van. Vagy legyen angol az a felület vagy magyar. A telepítés után hosszú évek óta mindig a hiányos nyelvi csomagok üzenet fogad. Mintha nem tűnne fel, hogy a fél felület angol… Na mindegy, tehát menetrend szerint elvégeztem a teljes „magyarítást”.

Bekapcsolás óta hisztizett, hogy frissítések érhetőek el, mivel telepítéskor nem telepítettem őket, ám egy időre még ignoráltam. Ugyanis semmi értelme addig frissítéseket telepíteni, amíg a gépen lévő programok nincsenek testre szabva. Semmi szükségem egy olyan frissítésre, ami egy később letörendő programhoz tartozik, és emiatt fölöslegesen megy vele az idő és a bájtok. Valamint annak sincs értelme, hogy utólag telepített programok miatt kétszer kelljen ilyesmivel foglalkozni. Sokkal gyorsabb és logikusabb először eltávolítani a felesleges csomagokat, feltenni azokat, amikre szükség van, és csak ezután frissíteni. Ezt is tettem. Mivel elég régi telepítés volt, azóta pedig felé se néztem, nagyjából 200 MB frissítést kaptam.

A belakás következő része a panel és a Unity indító testreszabása. Először is kigyomláltam az indítóra rögzített számomra fölösleg dolgokat (pl. Szoftverközpont, Amazon), és kitettem a fontosakat, a megszokott sorrendben. Már nem tudom, hogyan és mikor alakult ez ki nálam, de akármilyen rendszer elé kerülök, amit huzamosabb ideig kell használnom, és van saját fiókom, egy ehhez hasonló sorrendben teszem ki az indítóikonokat: fájlkezelő, zenelejátszó, böngésző, levelezőkliens, Synaptic, terminál, LO Writer, egyéb szövegszerkesztő (mostanában Pluma), fájlok keresése, rendszerfigyelő.

Ezután következhetett az indikátorok kipakolása a panelre. Különben még kiférnének a programok menüsorai csonkolás nélkül. :) My-Weather-Indicator, ami mostani szokásához méltón Ubuntun elég gyakran összeomlik, ezért már meg sem próbálom lassan újraindítani. Érdekes, hogy Xubuntu 14.10-en minden gond nélkül megy. Aztán a régi cpufreq-indicator, ami szinte értelmét veszítette, mióta Ubuntuék áttértek a P-State driverre.

Aztán az első valóban működő és panelra kikerülő indikátorom a gép procijának és lemezeinek hőmérsékletét mutatja. Hozzászoktam, hogy nyomon követem az alakulásukat, már nem nagyon bírnám nélküle. Közvetlen utána került a rendszerterhelés indikátor. Xubuntun mindent meg tudok jeleníteni, mert kifér, itt Ubuntun a Unity miatt csak a CPU, a memória és a load grafikonok kerülnek ki. Végül, de nem utolsósorban az e-mail figyelő kapott helyet a panelen. Ha valóban élesben használnám ezt a rendszert, arra is fordítottam volna egy kis időt, hogy a nevemet eltüntetem, így helyet nyerve, de ennyire most nem akartam belemerülni. Úgy sem nézek rá soha többet.

A következő bütykölni valót a téma adta. Mint már számtalanszor említettem, a falra mászok az alapértelmezett szürke betűszíntől. Ezúttal is üdvözletem küldöm e nagyszerű ötlet kitalálójának, és mindazoknak, akik elterjesztették számos disztribúcióban.

Ugyan arra felkészültem, hogy valószínűleg még mindig nem lehet mondjuk a témák kiválasztásánál átállítani, és arra, hogy nem redukálták a három darab különböző felépítésű téma konfigurációs fájlt mondjuk egyre, de arra nem számítottam, amit kaptam. Elővettem szépen az Ubuntu 12.04-en kínnal-keservvel összetákolt téma-módosításom, és naivan betettem a 14.04-en is a megfelelő helyre. Ám ez sem ment egyszerűen, mivel a Nautilus állandóan összeomlott, gksu és még gksudo sem volt… Végül, megunva a sorozatos összeomlásokat, a fallback megoldáshoz, a terminálhoz fordultam. Ubuntu, Ubuntu, nem nagyon tetszik, amerre haladsz. De erről majd egyszer talán egy másik cikkben értekezek. Vissza a téma módosításhoz.

Tehát a módosított téma bemásolása után, remélve a legjobbakat, de felkészülve a legrosszabbra, leütöttem a Ctrl-Alt-Backspace kombinációt és… és nem történt semmi. Ekkor már kezdtem kicsit durcás lenni az Ubuntura. Ennyit változott volna (visszafelé), a nem túl jó 12.04-hez képest? Nem szerettem ugyanis azt sem, meg a laposom sem, de azért egy X kiszolgáló kilövéséhez még elég volt a Billentyűzetbeállításokat felkeresni. Itt meg

sudo dpkg-reconfigure keyboard-configuration

kell neki. Hát szépen vagyunk, gondoltam.

Ugyan természetesen a Kijelentkezéssel is megoldhattam volna a dolgot, ám ha már előjött a probléma, szerettem volna megoldani, és nem hátrahagyni. Tehát a szokásos billentyűkombináció visszaállítás után megláttam, mit sikerült összehozni a téma módosítással. Hát… nem egészen azt, amire számítottam, ugyanis rosszabb lett, mint előtte. Egész egyszerűen az Ubuntu 12.04 óta annyit változott az alaptéma, hogy az én onnan áthozott fájljaimmal nem volt kompatibilis. Itt kezdtem örülni és megkönnyebbülni, hogy van nekem egy belakott és működő Xubuntum, ami vár vissza, miután a cikk kedvéért egy tessék-lássék belakást végeztem a törlésre ítélt Ubuntu 14.04-en. Ezért nem is izgattam magam túlzottan a sikertelenség miatt. Ha nem, hát nem. Legfeljebb még fél órát kell rajta eltöltenem, annyira meg édes mindegy.

Mivel a belakás közben már elkezdtem írni ezt a cikket, megtapasztalhattam a LibreOffice és a Unity érdekes összhatását. Ugyanis nem mindig voltak ablak gombjai az LO-nak. Vagy éppen menüsora. Mikor hogyan gondolták, vagy nem tudom. Időközben egyéb stabilitási problémák is adódtak a rendszerrel (rendszerprogramhiba történt üzenetek). Biztos kölcsönösen nem voltunk szimpatikusak egymásnak. Ezért a cikket lementettem, és úgy döntöttem, hogy az animációk kikapcsolásától, a hagyományos görgetősáv visszaállításától, az ütemező átállításától és hasonlóktól eltekintek.

Valahogy nem volt türelmem játszatni a rendszerrel. Főleg úgy, hogy nem is éles használatra próbáltam felkészíteni, és minden probléma megoldása közben újabb problémákba ütköztem. Ezzel nem lett volna bajom, mert egy ideig élvezem a bütykölést, de nem egy olyan oprendszeren, amit többet el se fogok indítani.

Jelen cikket már a megszokott Xubuntumon fejeztem be. A következő rendszertelepítős írásom valószínűleg a Xubuntu frissítése lesz, mivel sajnos a 14.10 támogatása nyáron lejár. Addig majd eldöntöm, hogy visszafelé lépek 14.04-re, amit LTS, vagy előre, hogy majd a jó soká következő LTS-nél táborozzak le. Esetleg kipróbálok egy másik Xfce-t szállító disztrót. De ez még a jövő zenéje. Abban azonban bízok, hogy az a cikkem pozitívabb lesz, mint ez.

Bye-bye Ubuntu 14.04!