Az Ubuntu 16.10 Yakkety Yakkal, való ismerkedésem pont úgy történt, mintha valódi, négylábú, párosujjú patás állattal barátkoztam volna nap mint nap. Volt, hogy felöklelt, mert talán nem bántam vele elég tisztelettudóan; hol pedig csökönyösen ellenkezett az ellen, hogy neki bármit is tennie kelljen. Aztán hétről-hétre egyre jobban megszoktuk egymást, míg végül megszületett ez a cikk.

Milyen állat a Yak?

A yak a tehenek nemzettségén belül a tülkös szarvúak családjába és a párosujjú patások rendjébe tartozik. Megkülönböztetünk háziasított és vadon élő fajokat is (a Yakkety nyilvánvalóan vadonélő). Közép-Ázsiában, a Himalája hegységrendszerben él és testsúlya elérheti akár az ezer kilót is, hossza kifejlett példány esetén 1,6-tól 2,2 méterig általános:

Főbb változások

A szokásos csomagfrissítések mellett a következő alkalmazásokat emelném ki:

• Linux 4.8
• LibreOffice 5.2, alapértelmezett GTK3-mal.
• A frissítéskezelő mutatja a PPA-ból frissülő csomagok változásjegyzékét is.
• A Nautilus 3.20-as verzióra lett frissítve.
• Unity 7.5.0

Milyen (volt) rendszernek?

Mindig is úgy tartottam helyesnek, hogy nem csak azt hangsúlyozzam ki, ami működik, hanem azt is, ami nem. Mára már kiforrott a rendszer, de hónapokkal ezelőtt… Bár a Yakkety Yakkot sem az első alpha pillanatától kezdve használom, mivel nagyjából a megjelenése után egyből feltettem, kíváncsiságtól hajtva, hogy vajon milyen az új rendszer, alapvetően elég sok gondom volt vele. Ezek részben technikai jellegűek, részben felhasználóiak.

Ami a technikai dolgokat illeti, egy időben hajlamos volt a monitoraim elhelyezését összekeverni. Intel grafikus meghajtóval használok három monitort, melyek sorrendjét az X rendszeresen keverte. Annyira nem indult reggel jól a napom, mikor indítás után a jobb oldali monitor lett a középső, a bal oldali a jobb szélső, és jobb oldali a bal oldali. Persze három kattintás a megfelelő sorrendbe tenni őket. A vicces mindebben az, hogy nem mindig ugyanúgy keverte őket.

Ami ugyanehhez a megjelenítéshez tartozik, az a felbontás. Néha indításkor minden ok nélkül 1024×768 lett minden monitoron a felbontás. Szintén megoldotta három kattintás a Rendszerközpontban, de még mindig bosszantó. Ezek a galibák szerencsére megszűntek (kopp-kopp), valószínűleg az Intel illesztőprogram lett végre használható, szóval technikailag teljesen rendben vagyunk.

Ami a felhasználói élményt illeti, nos… a Nautilus akkora sokkot okozott, hogy a mai napig nem hevertem ki. Valami ördögi fércmunka eredménye lehet, hogy így néz ki, de legalább alapvetően buta is, mint a föld. Arra ki sem térek, hogy az éveken át jól működő x-gvfs-show,x-gvfs-name= csatolási opciókra fittyet hány (ez 16.04-ben még jó volt). Cserébe nem sikerült kijavítani azt a hibát, hogy ha lekerül a fókusz a másoláskor látható folyamatjelzőről, akkor örökre eltűnik. Néha vissza lehet Alt-Tabolni, illetve egy rövidke tájékoztató csík megjelenik a Unity panelen is, de… hé ez nagyon nem professzionális megoldás így!

A következő stresszforrást a Rhythmbox jelentette. A zenék átnyálazásakor véletlenszerűen sikerült összeomlania. Lehet, hogy nem szereti az ízlésem, elég sokan vannak így vele, de mégiscsak ő van értem ugyebár. Szerencsére ez is megjavult kis idő elteltével, nem kellett szakítanunk. Sőt mi több, idővel megtanulta az ízlésemet, és egyre kevesebb zeneszámot kellett átlépnem.

Az alapértelmezetten szállított Totem videolejátszó némileg jobb lett, mint eddig, hiszen végre működik a felirat- és hangsávválasztás. Odáig nem sikerült még eljutni, hogy a jobb klikkes helyi menüből is ki lehessen ilyesmiket választani. Amit még hozzátennék, hogy „régen minden jobb volt”. Így például a Totem is képes volt ilyen apróságokra. Szerencsére egyszerűen telepíthető a VLC/mplayer, amelyek működnek.

Életben van! Jól működik!

Most, hogy megoldódtak a fentebb említett problémáim, sokkal jobban tudok a pozitívumokra koncentrálni. Az előző kiadásokban időnként előfordult, hogy az automatikus frissítés (igen, használom és igen, szándékosan kapcsolom be) valamiért olyan hibába ütközött, ami miatt nem tudta telepíteni a frissítéseket. Ezek a 16.10-nél elmaradnak. Minden települ szépen a háttérben, nekem pedig semmi dolgom. Éljen a kényelem!

Egy pár éve a rendszermeghajtó feladatkörét már SSD-re bízom, hiszen nagyon gyors és csendes megoldás. Ráadásul anyagilag is megtérül, mert gyorsabb rendszer, kevesebb idegeskedés, több munkakedv és gyorsabb PoC (Proof of Concept) készítés. A systemd egyik tulajdonsága, hogy párhuzamosan képes indítani az egymásra épülő szolgáltatásokat úgy is, hogy behazudja, hogy „becsszó, tényleg fut”. Nos, eddig nem mindig tudott elég jól hazudni, mert előző rendszerekben időnként elő-előfordult, hogy a túl gyors indítás miatt a szolgáltatások hibára futottak. Hideg indítás után olyan 5 másodperc után (ha az automatikus bejelentkezés aktív lenne) már munkára készen áll a rendszer. Ezt az iramot nem minden szolgáltatás volt képes követni az első hónapokban. Szerencsére ez is megoldódott.

A rendszer természetesen napi használatra teljesen alkalmas, az alkalmazások stabilan és megbízhatóan működnek vele. Azonban, ha még új vagy az Ubuntu/Linux világában, javaslom, hogy inkább a legfrissebb hosszan támogatott stabil verziójú Ubuntut, a cikk írásának időpontjában az Ubuntu 16.04 Xenial Xerust próbáld ki először.

Hamarosan itt a 17.04

Az LTS közti verziók kimondva-kimondatlanul nem azokat célozzák, akik igazán stabil rendszert szeretnének. Az igazság az, hogy az „igazi” stabil és mindennapos munkára javasolt verzió az az aktuálisan támogatott LTS, míg a köztes verziók egyféle „nagyjából stabilizált” és kilenc hónapig támogatott pillanatképek arról, hogy hol is tart épp a fejlesztés. Amit pedig a Zesty-t illeti, talán nem árulok el nagy zsákbamacskát, ha megemlítem, hogy hamarosan várható egy cikk róla is.
Frissítés: Már olvasható az Ubuntu 17.04 – Zesty Zapus béta teszt cikkünk!

Galéria