natty

Ubuntu állatok, egyedi elképzelésben

Ahogy manapság is, úgy az Ubuntu történetének kezdetén is kiemelt szerepe volt a kiadások kabalaállatainak. Talán az egyik legfontosabb „funkciója” ezen hol valóságos, hol képzeletbeli kabalaállatoknak, hogy megkülönböztetik mind magát az Ubuntu családot a többi Linux disztribúciótól, mind pedig az Ubuntu család tagjait is jól elkülönítik egymástól. Hiszen számozásilag sokkal könnyebb összemosni, ha azt mondom, hogy 15.10 és 16.04. Végül is, számok-számok, ki emlékszik már rájuk. De ha azt mondom, hogy Vivid (Vervet) és Xenial Xerus, akkor ha más nem is, de a háttérkép vagy a kabalaállat nagy valószínűséggel feldereng annak, aki csak egy kicsit is használta a rendszert.

Ubuntu 11.04 – Pedig én megpróbáltalak szeretni


Mint a cím is sugallja, most nem éppen a Natty Narwhal méltatása fog következni. Nem is gondoltam volna, hogy valaha lehúzó bejegyzést fogok írni egy Ubunturól, de eljött ez a nap is.

Csalódtam. Ez a szó nagyon jól jellemzi, hogy mit érzek a Natty iránt. Az eddigi Ubuntukat azért szerettem, mert nagyrészt stabilak voltak. Azért nagyrészt, mert előfordult persze, hogy nem indult az X, de egy röpke újrakonfigurálás megoldotta a dolgokat, vagy ha más nem, elinks-ben kigugliztam a megfelelő paramétereket. De a rendszer megfelelően működött. Mit jelent, hogy megfelelően? Ha egyszer már eljutott a Gnome-ig, onnantól nem sok probléma volt. Egy-két GUI fagyás vagy ordítóan nagy bug itt-ott persze akadt, de átlagosan használható volt.